Ez kicsit hosszú és realisztikus (azért annyira nem) lesz, aki nem kiváncsi rá, inkább haladjon tovább...
Leírom a születését a pici lánynak, mert minél tovább halogatom, annál ködösebbek lesznek az emlékek és mint tudjuk az idő megszépít mindent. De én úgy szeretnék emlékezni, ahogy volt!!!
Elöljáróban azzal kezdeném, hogy már évek óta Dr Urbán Mártához járok nőgyógyászatra. Ő a Szt. Imre kórházban dolgozik, bár rendelni csak magánban rendel. Szóval ő lett felkérve, hogy segítse világra Rékát, plussz bebiztosítottuk magunkat Czakker Jutka szülésznővel, aki már az első találkozáskor nagyon szimpatikus lett nekünk. Alternatív szülésre készültem, szóval semmi felesleges basztatás, nyugalom és sok-sok jó élmény...
Március 8-án hajnali kettő után arra ébredtem, hogy egy vizes lufi durrant a lábaim között, de tényleg! Akkor eszembe sem jutott, hogy szülök, valami bepisilés-félére gondoltam. Ki is mentem a wcre és mivel nem állt el a csöpögés és a nyákdugó is távozott, tudtam, itt az idő. Érdekes módon egyáltalán nem pánikoltam be, az sem volt bennem, hogy bármi baj lehet, hisz még csak a 34. héten voltunk. Gyorsan riadóztattam apuékat (Zoli persze dolgozott). Anyu segített még össze cuccolni, mert bár a nagyja össze volt pakolva, sok dolog még hiányzott. Anyu közben még arra is talált időt, hogy Réka vizét feltörölje a kőről :-)
Elindultunk a Szt. Imrébe, útközben felvettük a Zolit. Megérkeztünk, portás bácsi aludt a székében, ezért csak találomra mentünk. Mivel fájásom nem volt, az akkori éjszakás ügyeletes szülésznő hazaküldte a többieket, mondván csak délelőtt lesz baba. A doktornőt és Jutkát sem riadóztatta, úgyis jönnek reggel! Csakhogy amikor a CTGre próbált kötni, elkotyogtam, hogy még csak a 34. héten vagyok. A pocakom akkora volt, hogy inkább tűnt túlhordásnak... Na, akkor hirtelen bependerült a doktornő, megvizsgált és meghozta azt a döntést, amiért sokáig hálás leszek neki: át kellett mennünk a SOTE-ra, ugyanis, ha a Szt. Imrében szülök meg és bármi baja van a gyereknek, őt elviszik, én maradok. Így legalább vele lehettem, bár lehet, hogy a Szt. Imreében nem is csináltak volna Rékával semmit...
Na, család vissza, indulás a SOTEra. 4 körül értünk oda és egy fiatal, szőke, szimpatikus drbácsi fogadott. Pechemre természetesen másnap mentem volna fodrászhoz és kozmetikushoz és mivel fájás még nem volt, volt időm és energiám azon töprengeni, hogy úristen, szőrős a lábam... :-) Amikor Derzsi doki 5 fős konzíliummal tért vissza, már rájuk sem mertem nézni. Az még kellemetlenebb volt, hogy minden mozdulatra magzatvíz tört elő belőlem... Azt máig sem értem, hogy hogy működik ez, mert szerintem kb 8-10 liter kifolyt belőlem... Na, konzílium után
megkaptam a rutinokat (beöntés /ez célszerű/ és borotválás /ez koraszülésnél a kötelező gátmetszés miatt szintén kötelező/) és mehettünk (ekkor már Zolival) a szülőszobára.
Hááááát, a Szt. Imrés egyágyas, színes, hangulatos után egy kicsit rideg és "retro" volt ez a 3 ágyas valami. Ráadásul ez volt az a szoba, ahol a császáros babákat ellátják, szóval este 18:33-ig kb 20 babát hoztak be, persze büszke apukák kíséretében, én meg ott kiterítve, persze az ágy az ajtó felé nézett, de ez tök mindegy.
Ebben a többágyasban szerencsém volt végig hallgatni egy roma asszony szülését (tévadés ne essék, semmi problémám velük, de nekik van egy bizonyos szülési viselkedésük), ami után meg is kérdeztem a dokimat, hogy ez a pszichológiai felkészítés volt-e... A nő végi ordította az egészet, amit megértek, mert két óra alatt szült meg egy 4,5kg-s gyereket. De amiket ordított... Meg a doki is ordított vel, aztán az anyja is, meg fel akarta pofozni. Érdekes volt!
De térjünk vissza ránk... Sok-sok oxitocin segítségével lassan kezdődtek a fájások, amik először nem voltak durvák, inkább az, hogy nem kelhettem fel, csak ha odajött a szülésznő gyakornokunk, mert fekvő ctg volt rajtam, persze két óránként kellett pisilnem, meg azért a járkálás is jól esett. De nem akartam kellemetlenséget, úgyhogy maradtam fekve, max egyik oldalamról a másikra fordultam. Háton nem bírtam sokáig, mert a régi műtéti hegem fájt. Amikor már durvultak a fájások nagy hasznát vettem a kapaszkodónak az ágy fölött, azon huzogattam magam. Néha jöttek, megvizsgáltak, de bármennyire erősödtek a fájások, éreztem, hogy Réka még mindig a bordáim között kalimpál, esze ágában nem volt megszületni. A szülésznő mondta, bármi van, ne nyomjak. Köszi. Kb két óra múlva mondtam neki, hogy most már nyomnom kéne... Akkor nyomjon. Köszi. Kb fél óra "szenvedés" után jött egy arrogáns doki és megkérdezte, hogy nyomok-e, mondtam igen. Hogy? Így. Így nem jó, így csináljam. Köszi. Miért nem az elején mondta ezt valaki? Na, akkor már durva volt már EDAt is akartam , de szerencsére már nem lehetett (innen üzenem a szülés előtt állóknak, hogy amikor rimánkodsz fájdalom csillapítóért, na az az a pont, hogy nemsokára vége). Egy fájás közben ráripakodtam a gyerekemre, hogy segítsen már, mert így nem lesz jó! Abban a pillanatban éreztem, hogy a feje nekifeszül a medencémnek és jön kifelé. Szóltam Zolinak, hogy AZONNAL szóljon a szülésznőnek/orvosnak. Annyi idejük volt, hogy a doki segge alá betoltak egy széket, a lábaimat meg felrakták a kengyelbe. Nyissz, doki el is húzott és a szülésznő gyakornok (Titanilla) segítette világra Rékát. Nagyon nagy segítség volt, hogy nyomta ott, ahova kellett nyomnom. Talán két nyomásra kint is volt Réka. Zolival még anno megbeszéltük, hogy bejön, de nem nézi. Na, ehhez képest, ahogy elhangzott, hogy kint a feje, azonnal ott termett, valószínűleg az volt az a pillanat, hogy elhagyott engem a lányunkért... :-) Amikor kicsúszott, az olyan volt, mintha csak egy nagy halacska jött volna ki belőlem.
Sajnos azonnal elvitték, nem foghattam meg, nem nézhettem meg, nem szoptathattam meg, nem szagolhattam meg, nem ölelhettem meg, nem puszilhattam meg... :-((((( Zoli látta és csinált is róla fényképet. Na azon igazán csúnya!!!!!
Zoli helyet cserélt anyuval, közben összestoppoltak. egy óra múlva ihattam, majd ehettem, zuhany és fel a szobába. Ott szembesültem az egyik volt csoportársammal, jó volt a társaság sokat röhögtünk!
Fél10-10 lehetett már, amikor beengedtek a gyerekemhez. Sosem felejtem el azt az érzést: ott az újszülött gyermeked, akire már oly rég vártál, karjában infúzió, a talpacskáján szívverés figyelő (ami, mint megtudtuk sokszor beriaszt tévesen, az elsőnél majd szörnyet haltam), bent van az inkubátorban. És hozzá sem lehet érni. Én, mint aki az angol koronaékszereket nézném, inkább hátra tettem a kezem, nehogy hozzá érjek... Nagyon sírtam, nem tudtam, miért van ott, miért nem lehet velem. És akkor jött egy aranyos, kedves drnéni a PICről és mondta, hogy ne sírjon édesanya. Először szólítottak így. Ne sírjon, nincs semmi baj. Nem azért sírok, csak most látom először és örülök. Ja jó, akkor sírjon csak!
.jpg)
.jpg)
.jpg)
