Szülinap - nekem

Csupakisbetűs, mint Nemecsek Ernő, de erről is kell, hogy írjak, meg kell hogy maradjon ez is, hozzánk tartozik, hozzám tartozik.
Nincs olyan nap, amikor ne jutna az eszembe, hogy két éve minek kellett volna megtörténnie, vagy épp minek nem, hogy másként alakuljon az életünk... Az édesanyák nagy többsége ilyenkor mosolyogva felidézi magában a történteket: a fizikai fájdalom után az eufóriát, amikor kezébe adják újszülöttjét, az első szopit, az első összebújós éjszakát. Én arra emlékszem, hogy fizikai fájdalmam nem volt (nem kaptam semmit pedig), hanem iszonyú buta érzés... Nem értettem, hogy mi történik, hova viszik, miért viszik és ezekre mai napig nem is kaptam választ. Aztán amikor bemehettem hozzá, először csak sírni tudtam. Jött a doktornéni, hogy "anyuka, nyugodjon meg, nincs semmi baj" é pedig mondtam, hogy tudom, csak most látom először a babámat... És nem akartam feltartani, mert voltak sokkal kisebb, sokkal betegebb babák is, menjen csak hozzájuk ha az enyém jól van.
Aztán, amikor Zoli hazament, annyira nyomorultul éreztem magam: magányos voltam, butának éreztem magam, amiért nem értem, hogy mi a helyzet. Könyörögtem Istenhez, hogy vigyázzon rá és az összes kicsire ott bent. És álomba sírtam magam.

Hiába ma két éves a kislányom, még két napot kell várni, hogy két éve először megsimogathattam és további két nap, mire a karjaimba vehettem.

Csupakisbetű, mert rossz, de muszáj megmaradnia, mert ettől vagyunk olyanok, amilyenek. Az ember zsigereiben érzi, hogy "teher alatt nő a pálma" és "ami nem öl meg, attól erősödsz".