A PIC (18 karikás)

Kérem, aki babát vár, vagy érzékenyebb, az ugorjon tovább, itt sajnos csúnya dolgokról lesz szó.

Nem is tudom, miért most írom ezt le, talán, mert az egyik netes-barátnőm rákérdezett, végül is mindegy, minden hónapra jut egy rossz élmény beszámoló...

Kezdjük a körülményekkel. Patyolat tisztaság, steril minden, persze ott, a PICen kellett is. Naponta 2x lehetett bemenni, délután 2kor és este fél hétkor. És ha az ember be is ment, nem látott mást, csak a gyerekét az inkubátorban, kis testéből állnak ki a csövek. Hál' Istennek, Rékának csak infúziója volt, plussz a EKG-s masina, ami jelzett, ha nem ver a szíve, vagy ha lassabban a kelleténél. Na, ennek a masinának van egy olyan jó tulajdonsága, hogy ha a gyerek rosszul mozdul, vagy nagyon kapálózik, beriaszt. Az első ilyennél azt hittem, ott halok meg rögtön... Aztán jött eg ykedves ápolónő és elmagyarázta, hogy miért ilyen érzékeny: inkább ránéznek a picikre 100x tévesen, mint hogy elmulasszanak egy éles riasztást. Így már világos, jogos és érthető volt.
Minden nap, az esti látogatáskor a doktornéni felvilágosított az aktuális állapotról. A harmadik(!!!!!!!!!) nap estéjén a drnéni megengedte, hogy alapos kézfertőtlenítés után benyúljak a gyerekemhez. Akkor érinthettem meg először. Nagyon meleg volt és puha és emlékszem, hogy remegett a kezem, nem akartam kárt tenni benne.

De a szörnyű és lélekromboló nem ez volt számomra. Az életben már sokszor volt abból nehézségem, hogy túlontúl empatikus vagyok. És ez a készségem ott is előjött. Hiszen az én 2700g-os és 51cm-es koraszülöttem bőven megdöntötte a méret rekordot. De a többi baba minde sokkal kisebb, vékonyabb és betegebb volt, mint Réka. Volt, aki már régóta ott volt, nem is jöttek hozzá minden nap, én velük is elbeszélgettem. Persze titokban, mert egyszer rámszóltak, amikot a szobatársammal egymás babáját nézegettük, hogy mindenki csak a sajátjával foglalkozzon. Akkor azt hittem, bunkók, most már tudom, hogy mitől akartak megóvni... Én pár perc alatt megszerettem ott az összes babát, mindegyik kicsit az enyim is volt, Réka testvérkéi. Rékának mindig elmeséltem suttogva, hogy melyik épp mit csinál (már amennyit a szemem sarkából láthattam), vajon kisfiú, vagy kislány, mi lesz, ha felnő... Volt egy baba, Rékával pont szemben, nem tudom pontosan, de májkárosodással jött világra és májátültetésre várt... Sokszor eszembe jutott, hogy ahhoz, hogy ő májat kapjon, egy másik babának kell meghalnia. Szegény nagyon sárgászöld színű volt, teljesen gépek tartották életben. Egészen az utolsó napunkig. Már sorban álltunk az ajtónál, várva, hogy bemehessünk, de csak nem nyitották ki az ajtót. Aztán jött egy drnéni és kintről (mit sem sejtve) beengedett minket. Ott küzdöttek a "májasbaba" (így neveztük el) életéért, de sajnos már nem tehettek semmit. Ott voltam, amikor a drnéni felhívta a szülőket és végig néztem, hogy az össze dr és ápolónő együtt sírnak a pultjuknál. Akkor megfogadtam, hogy bármi lesz, nem megyek be oda többet... Szerencsére másnap már együtt lehettünk a normál osztályon!!!

Tudom, hogy nem olvassák és ha olvasnák, se emlékeznének ránk, de köszönjük az összes drnéninek és ápolónőnek, amiért ennyire kedvesek és segítőkészek voltak abban az 5 napban (csak egy gyors példa, amikor először vittem lefejt tejet Rékának, annyira kevés volt, hogy azt hittem, kinevetnek, de fogták és szemcseppentővel(!!!) odaadták neki). Csodálatos és egyben iszonyú nehéz munkájuk van, amiért nincsenek eléggé megbecsülve. De én láttam rajtuk, ha kéne, ingyen is csinálják, mert nekik nem csak szakmájuk, de hivatásuk van!

A következő rossz, ám nagyon tanulságos emlék a szoptatás lesz, nem tudom mikor...